Annak idején két fa volt a kapu, és az is megesett, hogy rongylabdával kellett játszanunk.
Ma már a nagyobb városokban számos focipálya van, ahol remek körülmények között kergethetik a labdát a gyerekek. Régen persze másként működtek a dolgok, mások voltak a lehetőségek így a foci szabályai is.
Játékvezető hiányában az volt a bíró, akié a labda volt – már ha volt labda. Ha nem, akkor rongylabdával fociztunk. Bizonytalan volt, hogy meddig tart a meccs. Vagy addig, amíg ránk nem esteledett, vagy addig, amíg mindenki el nem fáradt. Olykor persze a labda tulajdonosának az anyja kiabált le, hogy eljött a vacsora ideje.
Gólokból sosem volt hiány. A meccsek a grundon sokszor 25-24-re végződtek, de megesett, hogy egy-egy hosszabb rangadón még ötvennél is több gól született.
Mivel mindenki gólt akart rúgni, senki sem akart a kapuba állni. Többnyire a legkövérebb srácé volt ez a hálátlan szerep, így legalább nagyobb részt takart ki a kapuból. Keresztléc hiányában pedig az számított a kapu magasságának, ameddig elért a kapus keze.
Nem volt túl sok játékmegszakítás
Nem bajlódtunk azzal, hogy megállapítsuk a pálya határait. Gyakran még a kapu mögött sem volt kint a labda. Ha volt fal, annak mindig lehetett passzolni, és garantáltan vissza is pattant róla a labda – persze ennek a lakók nem feltétlenül örültek.
Arról, hogy valami szabálytalan volt-e, megegyezés alapján döntöttünk. Vitás esetekben mindig azé volt a döntés, joga, akié a labda volt. Ha büntetőre került sor, akkor előtte lehetett kapust cserélni.
A csapatok elosztásának kérdése
Mint mindenben, így a csapatok elosztásában is a labda tulajdonosa dönthetett. Egy fokkal demokratikusabb megoldás volt, ha választott két kapitány, persze ilyenkor is az választott először, akié a labda volt.
Ha páratlan volt a létszám, akkor sem volt csere, mindenki játszott. Aki szerette a kihívásokat, az létszámhiányos csapatban focizott.
Nyitókép: Pixabay